Kicsit elmaradtam a napi rendszeres posztolással, úgy kb 1,5 hónappal. Nem szeretnék mentegetőzni a munkahelyi elfoglaltságokkal, de valami ilyesmi történt, és a blogra nem jutott idő. Na, de most így nyár derekán újult erővel vetem bele magam a munkába és az írásba is. 

Ott tartottam valahol, hogy gyerkőccel összeszoktak. Kicsit nehezebbek lettek a reggeli indulások, mert valaki velünk szeretett volna jönni és hogy mennyire nehéz volt az első hét Dióval. 

Azóta tanulunk, mi is Diótól és remélhetőleg ő is tőlünk. Amióta, hogy eldöntöttünk lesz kutyánk szabadidőmben bújom a különböző kutyás oldalakat, okosabbnál okosabb dolgokat keresve a helyes nevelésről. De kezdtem feladni, mivel itt is, megannyi módszer és irányzat. De azért abbannagyjából egyetértettek, hogy a korai nevelés fontos. 

Végül úgy döntöttünk, hogy kutyaiskola lesz a megoldás. Így aszerint az egy iskola szerint neveljük, hogy se Ő, se mi ne kavarodjunk bele a sok különböző elvbe. Amint megkapta a kötelező oltásokat, kezdtük a "tanfolyamot", "kutyaovit". Most már az ötödik hétvégén túl, azt mondhatom, hogy látványos a fejlődés. Az első órákon észre sem vette, ha az oktató átvette a pórázt és én eltávolodtam tőle. Ahogy haladtunk előre egyre jobban megy a "behívásnak" nevezett feladat. A tegnapi órán odáig jutottunk, hogy azonnal észrevette, amikor átvette az oktató és rohant, amint szóltam neki. Ül, fekszik parancsok szépen mennek, szinte rutinosan. A lábnál sétálással néha akadnak problémák, mert az orra azért még elviszi a figyelmét :) A többi kutyával jól kijön, az agresszívebbektől távol tartja magát, ha valaki morog továbbáll. 

Kb két hét és vizsgázik, vagy inkább vizsgázunk, mert nekem is sokat kellett tanulni, így hogy még sosem volt kutyám. Helyes testtartás, pórázfogás, kommunikáció a kutyával. Észrevettem, hogy én is sokkal következetesebb vagyok, amióta megmutatták, hogy mit csinálok egy-egy helyzetben rosszul. Még egy pozitívum, amit az idő és a kutyaiskola kontójára írok az, hogy Dió láthatóan ragaszkodik, figyel és odafigyel a család minden tagjára.  

Amióta eldöntöttük, hogy lesz kutyusunk foglalkoztat a gondolat, hogy hogy fognak majd kijönni a gyerkőccel. Ehhez nagyban hozzájárult az is, hogy a tenyésztő annyiszor felhívta rá  a figyelmet, hogy de ez egy kölyökkutya, biztosan nem lesz gond így, hogy van gyerekünk? Nem értettem, hogy a kutyát félti gyerektől vagy a gyereket a kutyától. Igazából azóta sem jöttem rá a válaszra.

Ők ketten aztán folyamatos figyelmet követelnek. Együtt pedig a figyelmet duplázni kell, mert van, hogy épp a legjobb barátok, de persze van, hogy megy a féltékenység, mert mindkettőnek ugyanaz a játék kell. 

A legjobb barátok:

• amikor a kanapén pihennek: gyerkőc bármikor felülhet Dió kedvenc helyére a kanapén, és a kutyi odabújik hozzá. Bezzeg ha én próbálok meg leülni a helyére, azonnal leugatja a fejemet. :) 
• amikor kertészkednek: Dió jó mély gödröket tud ásni, nagyon, nagyon gyorsan, ahová kavicsokat lehet ültetni, amiket Dió másnap ismét ki tud ásni 
• amikor bármilyen étkezés idő van: gyerkőc eteti Diót, szétszórja a tápot a lakásban, hogy Dió porszívó módjára beszippanthassa, ez olyan jól működik, hogy a kutyi a tálból már nem is igazán eszik, lassan bevezethetjük, a rögtön a földre szórjuk a tápot módszert és dobhatjuk a tálat a kukába :) 
• amikor motoroznak: mert olyan jó móka a sípolós játékokon átmotorozni

Van, hogy annyira nem jönnek ki jól:

• amikor mindkettőnek ugyanaz a játék kell (legyen az sípolós labda, kisautó vagy a takaró vége)
• amikor az egyikőjük úgy ítéli meg, hogy a másik több figyelmet kap
• amikor mindketten segíteni akarnak a felmosásban :)

Amióta nálunk van Dió, minden nap úgy kelek fel, hogy várom, milyen újabb zseniális csínytevésekkel lepnek még meg ők ketten együtt. :) 

Miután hazahoztuk Diót, úgy szerveztük a szabadságokat, hogy egy hétig hétköznap is legyen vele itthon valaki. 

Okai:

• egy hétvége után még nem kötődött hozzánk, inkább csak elveszetten keresgette az almot, szerettük volna, hogy ha elfogad minket és ehhez idő kell
• egyébként is jól esett mindenkinek kivenni egy-két nap szabit
• gondoltuk, jót tesz kutyinak, ha nem sokkoljuk azzal, hogy 3 nap után 6-7-8 órára egyedül marad a házban
• és persze nem szerettük volna, ha kedvenc szomszédunk újra becsenget hozzánk :)

Így ez a hét úgy telt el, hogy folyamatosan igyekeztünk hosszabb időre egyedül hagyni Diót, hatalmas dícséreteket és jutalomfalatokat zúdítva rá, ha nem kezdett egyből vonyítani, ahogy kiléptünk az ajtón. A hétvégére sikerült odáig jutni, hogy el tudtunk menni bevásárolni úgy, hogy volt 2 rövid nyüszi az ajtó zárulásnál, és amikor hazaértünk békésen szundított a fekhelyén. 

Ennek az idilli hétnek vége lett, így mindenkinek vissza kellett térni a dolgos hétköznapokhoz.

A koreográfiát az előző héten gyakoroltuk, hogy a reggeli rohanásban minden flottul menjen. Mindenki szépen kimegy az ajtón, Dió pedig ül és vár arra, hogy engedélyt kapjon, hogy ő is kimehessen (mondjuk azt, hogy a gyakorlások 80%-ban ez működött). És hétfőn-kedden még ezt tudtuk is szépen alkalmazni, azzal a különbséggel, hogy kutyi nem kapott engedélyt arra, hogy kijöjjön, hanem bent kellett maradnia. Igen ám, csak Dió nem buta, és szerdára szépen rájött, hogy reggelente, bizony mi táskákkal, teljes díszben nem az egy órás bevásárlást szeretnénk elintézni, hanem valamiért sokkal tovább vagyunk távol. Így a követekező fokozatokon megyünk át:

1. füle botját sem mozgatja az ül vezényszóra, hanem szépen kisétál az ajtón, de visszahívom és visszajön
2. továbbra sem reagál az ülre, de nem sétál, hanem oson, hívom, de esze ágában sincs visszajönni
3. már a reggeli első "séta" alkalmával sem hajlandó visszajönni a házba, nehogy véletlenül itthon kelljen maradnia (séta idézőjelben egyenlő a kertbe kiengedés, szaladgálás, mivel még nincsenek meg az oltásai a kinti sétához...ez majd egy másik poszt témája lesz)
4. ha mégis sikerül visszacsalogatni az már csak a legfinomabb jutalomfalatnak köszönhető, de nem marad a fekhelyén, hogy ott majszolja el, és én persze ilyenkor tudom nyitva hagyni az ajtót
5. első jutifalat elfogyasztva, ajtó balga módon nyitvahagyva, esélyem sincs rá, hogy visszajöjjön a házba, a kergetőzésben felejtős, úgyis ő a gyorsabb :) még egy jutifalat, ez még működik 
6. szerencsére én is tanulok, nemcsak ő, így másnap bezárom az ajtót mielőtt odaadom a jutifalatot, így a helyén marad és ott csámcsogja el, csend, béke, nyugodt kisétálás, és persze, hogy bent maradt apa kulcsa... kezdhetjük az egészet előről :)

Köszönjük a képeket Mayer Balázsnak: https://www.instagram.com/mayerbalazs87/

Elképzelés: kapunk egy pihe -puha jól nevelt szőrgombócot, aki már az első perctől gazdáinak tekint minket (, mert ugye a kutyás útmutató szerint, a tenyésztőtől elhozott kutyusok már valamennyire nevelődnek, és persze a kutyus majd megy utánad, mert viszed a jutifalatot és ezzel magától hagyja el az almot... ez persze, hogy nem így volt :D )

Valóság: kapunk egy piha-puha , de teljesen neveletlen szőrgombócot, akinek bizony el kell nyerni a bizalmát, mert az első két nap nem úgy tűnt, hogy tudja, mi vagyunk a gazdái 

Elképzelés: nem nyüszít az alom után, hiszen mi ott vagyunk neki, szeretjük, simogatjuk, etetjük, itatjuk , mellettünk van napi 24 órában, jó gazdái vagyunk

Valóság: szívet szaggatóan sír az alom után az első két éjszaka, hiába van mellettünk 24 órában. Annyira, hogy bár tudom, hogy 8 és fél hét már ideális idő arra, hogy gazdához kerüljön, mégis megfordul a fejemben, talán még vissza kellene vinni egy kicsit, mert 1-2 hét múlva talán már nem fog sírni, ha elhozzuk. 

Elképzelés: a szomszédok mosolyogva közlik, hogy tudják, hogy ilyen, amikor hozzád kerül egy kis kutya és semmi gond, hogy két éjjel sírt a házban, hisz úgysem hallják

Valóság: a szomszédokat igenis zavarja, hogy 24 óra után még keresi az almot a kutyi,  hiszen az ő 10 éves kutyájuk már rég nem nyüszít. (Micsoda meglepetés...) És átjönnek ezt közölni is veled, nem túl baráti stílusban. 

Elképzelés: mivel nem sír az alom után, napközben pedig játszunk vele, ezért elfárad , ezért éjjel alszik és nem, továbbra sem sír az alom után

Valóság: Nappal játszik, de van, hogy eldől és olyan mélyen alszik, hogy nem tudod és nem is akarod felébreszteni. Cserébe viszont az első két éjszakát végigsírja, hogy foglalkozz vele, hogy eltereld a figyelmét az alomról.

Elképzelés: ha már nem sír az alom után, akkor utánunk sem fog, ha éppen nem lát minket

Valóság: 2 nap után az alom után nincs nyüszítés, de utánunk annál inkább, így legalább az első pont elképzelését megvalósítottuk, már gazdáinak tekint minket. :)

Két felelősségteljes felnőtt ember, nagy döntés előtt. Legyen-e kutyánk? Legyen, hiszen

• mindketten szeretnénk háziállatot
• a gyerkőc is odavan a kutyusokért
• van egy kis házunk, kis kerttel, ahonnan még valami vagyis inkább valaki hiányzik
• a mindennapjainkba is be tudjuk illeszteni a sétákat, játékot, kutyaovit

Ellenérv... Nem emlékszem. Szerintem nem volt :) 

Majd vártunk és kerestünk, hogy szembejöjjön az a fajta, amelyikkel mindhármunk (anya-apa-gyerkőc) személyisége, életstílusa összeillik. Amiben biztosak voltunk, családi kutya és közepes energiaszintű. Majd egy baráti összejövetelen egyszer csak szembejött velük egy közepes vagy inkább kis termetű, abszolút társasági lény, aki az étteremben mindenkihez odament és mindenkivel összebarátkozott és akitől mindenki azonnal elolvadt. A többiekhez hasonlóan mi is. És ezzel meg is volt a döntés, mi ilyen kutyust szeretnénk. 

Korábban még csak nem is hallottam a tibeti terrierekről. Azóta persze rengeteg mindent sikerült megtudni erről az ősi fajtáról. Ahogy gyűltek az infók egyre biztosabbá vált, hogy nem csak intuitív döntést hozunk, hanem tényleg ez az a fajta, amelyik hozzánk illik. 

Újabb google szörcs :) megbízható tenyésztő keresés,aki válaszol az összes felmerülő kérdésemre, aki biztos nem csak a pénzért tenyészti a kutyikat, akiben meg tudunk bízni. És megtaláltuk őt is. Számos levélváltás, kérdések és válaszok mindkét oldalról. 

Ismét dönteni kellett, két kutyus közül az alomból. Persze két guruló szőrgombóc közül nehéz választani, legszívesebben mindkettőt hazahoznánk. De átgondolva és a tenyésztővel is egyeztetve megszületett a döntés. 

Így lesz a kutyusunk egy fekete-fehér tibeti terrier, aki majd, most már csak néhány napon belül, a Dió névre hallgat nálunk.